Kezdősorok

[Valamikor novemberben történt, egy novemberi vasárnapon, amikor már minden, ami itt következik, lezárult (legalábbis az, ami egyáltalán képes a lezárulásra). A vonaton ültünk Pécsett, vártuk, hogy induljunk haza. Néztem, ahogy sokakat még a fülkékbe is felkísérik azok, akik végül maradnak: egyetemistákat, apákat, anyákat, lányokat és fiúkat, nagyszülőket. Elmeséltem Enikőnek, hogy velem soha senki nem jött ki az állomásra; és hogy mindig irigyeltem azokat, akiknek volt kitől búcsúzniuk.

Erre ő azt mondta: most nem vagy egyedül.

És aztán, mikor a vonat már üldözni kezdte a fáradt, őszi napfényt, rájöttem: az égbolt örökre távol lesz. Akármilyen gyorsan és akármilyen messzire jutunk, sohasem érjük el a pontot, ahol a föld és az ég találkozik egymással.

Az égbolt távol volt. Enikő közel.]